Három könyvet szeretnék ajánlani, amik a szüleink által okozott sebek felismeréséről és begyógyításáról szólnak és mind a 3 nagyon jó, szerintem.
Nem az a cél, hogy utáljuk a szüleinket, vagy rájuk toljuk a felelősséget. Az a cél, hogy a lehető legtisztábban átlássuk, milyen hatásokra alakultunk olyanná, amilyenek ma vagyunk. Cél, hogy felismerjük a belénk táplált és azóta is futó"programokat". Ezek után pedig erőt gyűjtsünk hozzá, és megtanuljunk ellenállni azoknak a gyerekkorból fakadó belső szokásoknak, amik rossz irányokba terelik az életünket.
Szeretettel sebezve
(L. Stipkovics Erika)
Praktikusan megszerkesztett egyrészt mert típusokba sorolja a szülőket, sok sztorival színesítve, másrészt mert minden típushoz tanácsokat ír, pl.: mit tegyek, ha ilyenek a szüleim vagy mit tegyek, ha észreveszem, hogy én ilyen szülő vagyok? Kifejezetten megbocsátó, megértésre ösztönző könyv.
Típusok, amiknek a legtöbb szülő valójában egyedi keveréke:
1 borostyán szülő - a túlféltő, aki nem engedi el
2 a jófej szülő - aki nem vállalja a felnőtt szerepét
3 az idomár - aki tökéletes gyereket akar nevelni
4 a mártír - aki áldozat
5 a szuperszülő - aki tökéletes
6 a szülősítő - aki átveszi a gyerekszerepet
8 az agresszor
9 az üveghegy - a megközelíthetetlen
10 a bátorító - a jó hozzáállás
Mérgező szülők
(Susan Forwadr) Ahogy a címe is sejteti, a legmérgesebb, legkonfrontatívabb a háromból. Külön veszi a fizikailag bántalmazó, a szexuálisan bántalmazó és a számomra legfontosabb érzelmileg bántalmazó szülőket.Azon túl, hogy leírja a bántalmazás, az elégtelen szülői viselkedés formáit és következményeit, nagy erénye a könyvnek a második részben szereplő alfejezetek, mint például a "Nem kell megbocsátani". Nem a szülőkkel való kibékülés a cél az író szerint, hanem hogy tisztázzuk, mi a mi felelősségünk és mi nem az. A könyv végén mindenkinek javasolja, hogy "pakoljon ki", vagyis mondja el a szüleinek, mit élt át mellettük. Ha nincs rá mód, akkor akár írásban, terápiás ülésen felolvasva is hat. Az írónő eseteiben nagyon katartikusan, felszabadítóan hatott.
Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei
(Lindsay C. Gibson)
Számomra már maga a címlapfotó megrendítő. Egy tapasztalt terapeuta hölgy ajánlotta nekem évekkel ezelőtt, miután meséltem neki az apukámról. Nagyon hasznos lista van benne az ilyen szülők jellemzőiről, ami alapján "diagnosztizálni" tudjuk a szüleinket. Ez nagyon fontos megerősítés, mert sokan küzdenek kételyekkel, hogy vajon nem ők maguk túlozzák-e el a dolgokat. Ez amolyan támogató, megerősítő könyv, bár nem kevésbé felkavaró mint a többi. Abban több a többinél, hogy azt is figyelembe veszi, hogy különböző típusú gyerekek másként reagálnak az érzelmileg éretlen szülőkre. Sokkal inkább ránk, egykori gyerekekre fókuszál, mint a szülőkre. Milyen érzelmi igényeink nem lettek kielégítve és hogyan tudjuk ezeket most felnőttként kezelni?
Mind a 3 könyv megrendelhető könyvesboltokból, de pdf-ben netről feketén letölthető is!
HASZNÁLATI UTASÍTÁS:
HASZNÁLATI UTASÍTÁS:
Ha eldöntöd, hogy elolvasod, hagyj rá magadnak egy-két napot, amikor nem dolgozol és van időd a magad módján kiakadni. Fontos, hogy legyen kivel beszélned róla. Akár szóban, akár írásban. Olyan embert válassz, aki a te oldaladon áll, aki nem torkol le azzal, hogy nem szabad csúnyán beszélni a szüleiddel, légy hálás, bla bla bla. Nem könnyű ilyet találni, még terapeuták között is meglepően sok erőlteti a megbocsátást. Persze, a szüleidnek is megvan a maguk múltja, őket sem szerették a saját szüleik eléggé, de ettől még a te sebeid, hiányaid nem tűnnek el. Szóval két dologra lesz szükséged az olvasáshoz: időre és egy társra, aki téged véd, nem őket.
Megbocsátani vagy sem?
Szerintem mindkét opció elfogadható. Ha békét hoz benned, az szuper. De ha megbocsátás címszó alatt érzések elnyomása történik és hallgatólagos elfogadása annak, ahogyan bántak veled, akkor annak szerintem semmi haszna nincs.
Az egészen biztos, hogy nincs erre izom a testben, tehát nem történik akaratlagosan. Vagy megtörténik benned, vagy nem. Nem tudunk akarattal megbocsátani. Csak megfigyelni, hogy csitul bennünk a harag és ébredeznek szelídebb, barátibb érzések. De ha nem ébredeznek, nem tudsz odarajzolni a lelkedbe valami olyasmit.
Az is biztos, hogy nem lehet megbocsátani úgy, hogy előtte nem élted meg a haragodat. Bár néha ijesztő, de én nagyon igyekszem engedni, hagyni a beszélgetőtársaimnak megélni a haragot és bízni benne, hogy bármilyen pusztítónak is tűnik, nem fog örökké tartani. Kicsit olyan, mint a vihar. Magától elcsitul, ha eljött az ideje. De a felhőbe visszatolni a vizet nem lehet. Maximum bemehetünk a szobába és elbújhatunk előle.
A legszebb talán az lenne, ha mind megélhetnénk, hogy egy jó terapeutával vagy jó baráttal összeszedjük a kis vádbeszédünket, azt elmondjuk szemtől szembe a szüleinknek, akik erre őszintén elmondják, hogy értik és sajnálják, hogy nem tudtak jobbak lenni. Egy ilyen folyamatban könnyen elképzelhető, hogy a harag elcsitul és újra élednek gyerekkori kötődések. Filmekben láttam már ilyet. De a valóságban azért ez ritka.
