A belső gyermek gyógyítása

   Nagyon sokan vagyunk, akik nem kaptuk meg gyerekként azt az odafigyelést, támogatást, amit alapból minden kisgyerek megérdemelne. Magunkban hordozzuk a kislányt vagy kisfiút, akire nem figyeltek, akit megszégyenítettek vagy bántottak. Őt nevezi a szakirodalom belső gyermeknek. Egy emlékképekből érzésekből összeálló személyiségrészünk, ami sok jelenbeli döntésünket, hozzáállásunkat meg tudja határozni anélkül, hogy tudnánk róla. 

   Nem tehetünk róla, hogy mit kaptunk vagy nem kaptunk meg. Kiszolgáltatottak voltunk. De mit tehetnénk most?  Visszacsinálni már nem lehet. - Nos, talán mégis. A fájdalmas emlékeket kitörölni ugyan nem tudjuk, de tehetünk melléjük jókat, amik ellensúlyozzák. Egyrészt arra gondolok, amit másoktól kapunk (1.), másrészt pedig arra, amit magunknak meg tudunk adni(2.).

(1).   Vegyük észre a felénk áramló szeretetet! Nem annyira könnyű ám. Főleg itt Magyarországon, mindannyian úgy szeretünk és olyan jól tudunk panaszkodni! Nagy rutinunk van benne, hogy meglássuk a rosszat az életben. Picit erőltetni kell, hogy észrevegyük a jót. Valahogy úgy, mint amikor elkezdesz futni vagy jógázni minden reggel, akkor eleinte kell egy kis erőltetés. Később rájössz az ízére és már alig várod, hogy kezdhesd, de az elején sajnos picit erőltetni kell. Szóval vegyünk észre azokat, akik megbecsülnek, akik szeretnek, akik törődnek velünk. Akár azt a módszert is választhatjuk, hogy összeírjuk. Beszélgetőtársaim már tudják, nagy híve vagyok a listaírásnak. Ez mehet úgy, hogy egyszer egy nyugodt délutánon leülünk kényelmesen, egyedül és összeírjuk, ki szeret, ki becsül, kitől milyen visszajelzéseket kaptunk, ami pozitív volt. De csinálhatjuk folyamatában is, amolyan naplószerűen, hogy mindig felírjuk egy helyre, ha valaki kifejezte felénk, hogy becsül, szeret. Semmi más dolgunk nincs igazából, mint észrevenni. Mert a szeretet áramlik magától. 

A napokban olvastam, bár emlékeznék, hol, de nagyon tetszett: ha egyetlen imát mondasz el egész életedben csak, akkor ez legyen ez: "Köszönöm!". A hála gyógyít, erősít minket! Tanulható, fejleszthető képesség!

(2.) A másik része pedig az, amit magunknak adhatunk. Megtanulhatjuk szeretni gyermekkori önmagunkat. Képzeletben megadni neki, amit nem kapott meg. Ez mind olyasmi, ami mélyen belül történik. Nagyon kevés olyan, amit ténylegesen "tenni" lehet. Amit mindenkinek szoktam első lépésként ajánlani, az a belső gyermekes vezetett meditációk kipróbálása. Ezt bárki megteheti, teljesen ingyenesen elérhető egy csomó a youtube-on. Vannak magyar nyelven is, de most angolokat fogok ajánlani, mert egyszerűen jobbak. Munkám során sokakon láttam, hogy változnak ezek hatására. Őszintén hiszek benne, hogy segítenek. 

Első lépés, hogy találj időt arra, hogy mondjuk úgy fél órán át senki ne zavarjon, egyedül fekhess az ágyadon és fülhallgatóval hallgasd végig. Jó, ha nem tele pocival kezded. Jó, ha nincs túl világos. Ha telóról hallgatod, állítsd be, hogy ne pittyegjenek az értesítések. Jó, ha van a kezed ügyében takaró. Ne fázz közben! Helyezkedj el kényelmesen, hunyd le a szemed, lélegzetedet figyeld, mélyítsd, lassíts és egyszerűen csak hallgasd meg. Ha idegesít, ne erőltesd, hanem próbálj másikat. Volt akinek nem jött be az egyik a hangos zene miatt, de nagyon bejött egy másik, ahol csak beszéd van. Ha sírsz közben picit, az teljesen oké, de nem elvárás. Ha elkalandozik a figyelmed, semmi baj, majd legközelebb. Gyakorlat kérdése ez is!

Fontos, hogy ne egyszer hallgasd meg, ha találsz olyat, ami tetszik, hanem minél többször. Legideálisabb lenne minden nap. Sőt, tudom, hogy extrémnek hangzik, de én saját magamon azt figyeltem meg, hogy akkor kezdett igazán hatni egy vezetett meditáció, amikor képes voltam reggel és este is minden nap meghallgatni ugyanazt. Igaz, az csak 6 perces volt. Plusz az egy olyan téma volt, amiben a motivációm is óriási. Az önszeretet sajnos nem az a dolog, ami a legtöbbekben erős motivációként jelen van. Hiszen többek között éppen ezért is van szükség ezekre a vezetett relaxációkra. Így kicsit róka-fogta-csuka: ha szeretni tudod magad, akkor rá tudod szánni az időd, és ha rá tudod szánni az időd, akkor jobban fogod tudni szeretni magad. Ha nem szereted még magad annyira, akkor nehéz magadra időt szánni. De ha már idáig végigolvastad ezt a cikket, az is egy egészen jó jel! Bízom benned! Merem mondani: hallgasd meg a neked tetsző belső gyermek meditációt minden nap!

Kettőt szeretnék most ajánlani, de tényleg nagyon sok van, az "inner child" kulcsszóval keresve rengeteget találsz és ha bele-bele pörgetve belehallgatsz, el tudod talán dönteni, melyiket van kedved megpróbálni. Az én két kedvencem:

Az első pár alkalommal lejegyeztem a naplómba, mi történt a képzeletemben, amíg ezt hallgattam. Minden alkalommal más, nagyon érdekes így visszaolvasni. De a legeslegjobb az egészben, hogy mindaz, amit elképzeltem, most már emlékként él az elmémben. Csak a fejemben történt, de mégis megtörtént! Ide kívánkozik egy gyönyörű Harry Potter idézet. Harry Potter and the deathly hallows, King's cross című fejezet utolsó pár sora:

Harry: "Professor, is this all real or has this been happening inside my head?"

Dumbeldore: "Of course it is happening inside your head, Harry, but why on earth should that mean that it is not real?"

Szóval az első alkalommal, amikor a fenti videó segítségével megláttam egy kertben gyermekkori önmagamat, egy több mint 30 évvel ezelőtti helyzetet dobott fel a tudatalattim. Egy nyáron egy kempingben találtam egy haldokló szarvasbogarat. Folyt ki az összenyomott testéből valami sárga cucc, de még mozgott. Nem tudtam mit tegyek. 4 vagy 5 éves lehettem. Azt gondoltam, hogy el kellene taposnom, hogy ne szenvedjen, de képtelen voltam megtenni. Vagyis nem emlékszem, megtettem-e, csak a kétségbeesésre emlékszem, hogy nem tudok dönteni és sírok. Ez valós emlék. De most a képzeletemben a kislány, aki voltam, tőlem várta, hogy döntsem el, mit tegyünk, segítsek. Végül egyszerűen leültünk, megöleltem és megvártuk, ahogy meghal a bogár. Megsirattuk és megadtam a kislánynak azt, amire szüksége volt: hogy sírhasson, hogy emiatt picit se kelljen szégyellnie magát és hogy mindezzel ne legyen egyedül. Utána szép sírt csináltunk a bogárnak, ahogy a The Hours filmben csináltak a kismadárnak. Könnyezve és megkönnyebbülve jöttem ki a meditációból. Nem számítottam erre, nem terveztem meg, csak jött. Életem első traumatikus találkozása a halállal most gyógyulni kezdett.

Második és harmadik alkalommal a kislánykori nőiségemet gyógyítottam. Szívbemarkoló volt látni, milyen megcsonkítottnak tűnt 6 éves kori énem a fiú-frizurájával és a fiús ruháival. De képzeletben addig simogattam a fejét, amíg a kezem alatt a haja megnőtt hosszúra. Csodás érzés volt. Rózsaszín ruhácskát varázsoltam neki és ő boldogan pörgött, táncolt benne. Ez után a két alkalom után felnőtt életemben is elkezdtem átalakítani a ruhatáramat. Ez az átalakulás még most is zajlik. De azóta minden új ruhát vagy cipőt elmesélek neki és ő velem örül.

Egy másik alkalommal egy kis patakban sétáltunk mezítláb. Neki, a kislánynak elkezdett fázni a lába a hideg vízben és ezzel egy időben az a félelme felerősödni, hogy mindjárt belelép valami kagylóba és felsérti vele a lábát. Kisgyerekként engem rengetegszer szégyenítettek meg túlérzékenységem, vagy kényességem miatt. Felnőttként már nem félek mezítláb sétálni egy patakban, mert tudom, hogy ha fel is sérti a lábam egy kagyló, azért az nem a világ vége. De a kislánykori önmagamtól ezt nem vártam el egy pillanatig sem. Ölbe vettem és úgy sétáltunk tovább. A kezével megérintette a fölénk hajoló fákat és átérezte így is a csodás élményt, hogy sétálunk a patakban. Nem szégyenítettem meg azért, hogy érzékeny és félős, hanem alkalmazkodtam, segítettem. Hiszem, hogy bármi problémája is van egy gyereknek, arra ez a helyes reakció. 

Azt szerettem volna érzékeltetni a saját példáimmal, hogy igenis meg tudjuk magunknak adni azt, amit a szüleink esetleg nem tudtak. Képzeletben, utólag, de így is gyógyít, hiszen emlékké válik. Nagyon sokat számít az is, ha van kinek elmesélned utána és/vagy leírni egy naplóba. Igazi élményekként meséltem el a páromnak és ő velem örült. Mindezeken keresztül amiket leírtam, valóban megtörténté váltak és én tényleg jobban érzem magam tőlük és jobban tudom szeretni magam.

Egy másik szuper példa, amit egyik beszélgetőtársam ajánlott:

Ebben az a gondolat tetszett nagyon, hogy vedd ölbe gyermekkori önmagadat és vidd el a jelenlegi otthonodba, mutogasd végig neki az egészet, mesélj neki az életedről. Ez egy nagyon jó gyakorlat! Vajon gyerekkori önmagad mit szólna ahhoz az élethez, amit megteremtettél magadnak így felnőtt korodra? Gondolkodj ezen! Ha van hozzá affinitásod, írj róla egy kis mesét, elbeszélést!

Végső soron az önszeretet sem más, mint önmagunk jó szülőjévé válni. Szigorú, amikor kell, de mindig támogató, mindig tisztelő. Át kell alakítanunk azt, ahogyan beszélünk magunkhoz. Ne mondjunk magunknak olyat, amit nem mondanánk a legjobb barátunknak vagy egy kisgyereknek. Ilyen például az "úgyse fog sikerülni" vagy a "hát, várható volt, hogy nem leszek jó ebben". El tudod képzelni, hogy ezt mondd a legjobb barátodnak? Soha. Hát, akkor magadnak se mondd. 

Tudom, hogy mindez nem könnyű. Egyetlen lépés sem könnyű abból, amit leírtam. De abban is biztos vagyok, hogy megéri!