Ezt a nagyon jó cikket olvastam ma: That discomfortyou're feeling is grief
és most megkísérlem nektek összefoglalni!
Lehetséges, hogy az, ahogyan mi most "szarul vagyunk", az lelkünk mélyén valójában gyász?
David Kessler szerint igen. A világ megváltozott és változóban van. Veszteségeket élünk meg. Elvesztettük az életünk normál menetét, biztonságérzetünket és az emberi kapcsolataink egy jelentős részét vagy egyéb aspektusát is. Ez megvisel minket. Nem tapasztaltunk még ilyen kollektív gyászt.
Emellett a gyász egy másik fajtájával is szembe kell néznünk, ez pedig az anticipációs gyász, vagyis amikor egy közelgő veszteség valószínűsége visel meg minket. Mint amikor valaki egy súlyos betegség diagnózisát kapja kézhez, vagy amikor egy szülőnk közelgő halálára gondolunk. Amolyan "vihar közeleg" érzés. Valami rossz fog történni. Nem látjuk, nem egyértelmű, és ettől csak még ijesztőbb. Elveszítjük a biztonságérzetünket. Ezt a veszteséget éli most át a világ egyéni és kollektív szinten egyszerre.
Mit tehetünk?
A régi jó öreg gyászfeldolgozási szakaszok itt is érvényesek, ám Kessler kihangsúlyozza, hogy itt sem lineárisan vagy fix sorrendben éljük át őket.
Tagadás - ez a vírus engem nem fog érinteni.
Düh - arra kényszerítenek, hogy itthon üljek és elveszik a szabadságomat!!!
Alkudozás - oké, akkor most 2 hétig itthon maradok, de aztán minden visszaáll, ugye?
Szomorúság - nem tudom, mikor lesz ennek vége...
Elfogadás - oké, ez van, akkor most nézzük meg, mit tudok tenni!
Az elfogadásban találjuk meg az erőnket, mondja Kessler. Itt jutunk el oda, hogy meg tudom mosni a kezem, tudok biztonságos távolságot tartani másoktól, meg tudom tanulni, hogyan dolgozzak itthonról.
Mit tegyünk, ha már fizikai tüneteink vannak?
Amikor az elménk egyre csak rémképeket dob fel, az már olyan anticipációs gyász, amire úgy tekinthetünk, mint egy fajta szorongásos zavarra. Pontosan így is kell kezelnünk. Az elménk azért játssza le a legrosszabb forgatókönyveket, mert így próbál előre felkészülni a helyzetre, így próbál védekezni. Nem az a cél, hogy ezeket a képeket elnyomjuk. Nem is tudnánk és csak további fájdalmat okozunk magunknak, ha ezt erőltetjük.
A cél egyfajta egyensúly kialakítása. A rémképek mellé képzeljük el az ideális forgatókönyveket is. Képzeljük el, hogy túl esünk a nehezén és a világ kezd normalizálódni. Képzeljük el, hogy nem halt meg minden rokonunk, sőt, talán egyikük sem, mert mindenki megtette a helyes lépéseket. Nem tudjuk, hogy a rossz vagy a jó forgatókönyvek válnak-e valóra, így egyiket sem tudjuk kizárni, ezért logikus is, de hasznos is, ha igyekszünk legalább annyit elképzelni a jót, mint a rosszat!
A másik hasznos technika, hogy hozzuk vissza az elménket a jelenbe! Nézzünk körül és számoljunk meg 5 tárgyat a környezetünkben. Itt egy asztal, egy PC, egy fénykép, egy bögre, egy szőnyeg. Lélegezzünk. Itt vagyunk a jelenben. Mindaz, amit képzeltünk, még nem történt meg. Itt a jelenben minden oké. Van elég kajánk. Nem vagyunk betegek. A szemünk mellett vegyük számba egyéb érzékszerveink inputjait. Az asztallap kemény. A párna puha. A bögréből kávéillatot érzünk. A szomszédban ugat a kutya. Ezek a gyakorlatok csökkenthetik a szorongásos tüneteket.
Elisabeth Kübler-Ross a gyászfeldolgozás fázisait kiegészítette egy hatodikkal: az értelem tulajdonítással. Szerinte ideális esetben nem áll meg a gyászfolyamat az elfogadásnál, hanem tovább megy oda, hogy megtaláljuk az értelmet, a jelentést abban, ami történik. Sokan észrevesznek jó dolgokat is. Elvesztünk dolgokat, de közben más dolgok hangsúlyosabbá válnak. Felfedezzük, hogyan tudunk egymással online kapcsolatban tartani, felértékelődnek a kültéri séták, és még sorolhatnánk.
Mit mondjunk annak, aki mindezek után is egyre csak szenved?
Az önsegítő könyvek korszakának egy kellemetlen mellékterméke, hogy a ma embere már véleményezi az érzéseit. Például nem örülök, hogy szorongok, vagy szégyellem, hogy félek. Ezzel szemben a cikk szerzői arra bátorítanak, hogy engedjük meg magunknak, hogy szomorúak legyünk vagy féljünk. Mondjuk ki, figyeljük meg, adjunk időt magunknak megélni ezeket az érzéseket! Ha elnyomni próbáljuk őket, az sem testileg, sem lelkileg nem tesz jót.
Sokan félnek attól: ha megengedik maguknak, hogy szomorúak legyenek, akkor a szomorúság lerohanja őket, és nem tudnak majd kijönni belőle. De a valóság az, hogy az érzelmek mobilis dolgok. Átmennek rajtunk. Érezzük, aztán már nem érezzük, és jön egy következő érzés. Abszurd elvárás, hogy most ne érezzünk gyászt mindazért, amit elvesztettünk vagy esetleg el fogunk veszteni. Engedjük meg magunknak, hogy érezzük a fájdalmat!
Az eredeti cikk linkje mégegyszer: That discomfortyou're feeling is grief
Az eredeti cikk linkje mégegyszer: That discomfortyou're feeling is grief