Semmiképp nem akarom ezzel a cikkel elítélni azokat, akik jegyzetelve dolgoznak. Nem hiszem, hogy ezen múlik, hogy valaki jól vagy rosszul csinálja a segítő beszélgetéseket. Olyan ez, mint a magázódás. Azt se bírnám csinálni, de egyszer voltam egy magázódós segítőnél és teljesen hatékony és jó volt. Szóval lehet jó segítő, aki magázódik, vagy aki jegyzetel, de én tuti nem fogok, elmesélem, miért.
1.
Legerősebb indokom, hogy fontosnak tartom, hogy folyamatosan azt az embert nézem, aki azért jött oda, hogy beszéljen magáról. Ez egy koncentrált figyelem. Vannak, akik szeretnek szemkontaktussal beszélgetni, vannak, akik szinte sose néznek rám, ez az ő döntésük, de az én szememnek, úgy érzem, ott kell lenni. Egyszerűen ez a munkám: figyelek. Spirinek hangzik ma még, de hiszem, hogy a figyelem energia, amit közvetítünk. Attól, hogy figyelmet vagyis energiát adsz, a kapó fél könnyebben szedi össze a gondolatait, erősebbnek érzi magát. Furcsa, de ez még a skype beszélgetésekben is működik valamilyen szinten.
A szemem a munkaeszközöm, nem a csuklóm. Utóbbi elég hamar meg is fájdul. Ezért nem lettem körmös, fodrász, vagy kozmetikus, pedig beszélgetni ott is szuperül lehet :)
2.
Még diák koromban figyeltem meg, hogy amit leírok, azt megjegyzem. Viszont valahogy úgy működik a memóriám, hogy a leírt jegyzet olyan erősen rögzül, hogy ami viszont nem kerül a papírra, az automatikusan kiesik. Nem mindenkinél működik ez így, de nálam sajnos igen. Ha jegyzetelnék, akkor sokkal kevésbé emlékeznék a részletekre, a szavakra, a hangulatokra, a benyomásokra. Így talán homályosabb a kép, amit őrzök és nem tudnám álmomból felkeltve felmondani a beszélgetőtársaim családfáját és munkahelyi sztorijait, de a nagy féltudatos masszából elő tudom húzni, ami épp oda kell, hogy értsem, miről beszél. Mindig van mihez kötni. Kérdezek, ha nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem. Számomra ez így emberibb. Nem vagyok robot, csak egy ember, aki kísér.
3.
Igazából nem én dolgozom ott. Nem nekem kell átlátnom a sztorit. Ő dolgozik. Én asszisztálok. Ez az a háttérbe húzódó alázat, amit sok segítőnél hiányolok. Nem én oldom meg a problémát, nem én mentem meg a fuldoklót. Ki fog mászni maga. Csak ott kell vele lenni. Kicsit olyan trénerként, vagy személyi edzőként, vagy hogy hívják ezt manapság. Nem hagyom, hogy abbahagyja a gondolkodást magáról. Kérdésekkel ösztökélem, segítem, bátorítom, de nem én dolgozom helyette.
4.
Egyszer egy barátném mesélte, hogy elment egy terapeutához, ahol véletlenül beleszaladt szétszóródott jegyzetekbe. Nem is olyan meglepő. Miért ne fordulhatna elő, hogy az összerendezett papírok szétszóródnak és illetéktelen szemek elé kerülnek? Én a frászt kapnám attól, ha a mély szorongásaim, szexuális életem, traumáim, cikis álmaim leírva lennének valakinél, aki nem én vagyok. Ha engem ez kiakasztana, miért tenném mással?
5.
Picit nárcisztikusan büszke vagyok a memóriámra. Legyezgeti a hiúságomat, amikor valaki meglepődik, hogy emlékszem a srác nevére, akivel 2 éve randizott pár hónapig. Persze, hogy emlékszem, mert érdekes sztori volt. A magánéletemben is emlékezni szoktam a sztorikra, ahogyan a régen olvasott könyvekre és filmekre is. Szeretem az emberei történeteket, ezért dolgozom ezekkel.
