Ismerőseim többsége kiábrándult a Trónok Harcából, de nekem kifejezetten tetszett a vége. Számomra Daenerys viselkedése sem volt váratlan és indokolatlan, erről is írok majd itt hamarosan. Ahhoz a halk kisebbséghez tartozom, akik még mindig szeretik ezt a sorozatot, elkezdtem elölről nézni szabadidőmben, főzés, takarítás közben.
Rengeteg valódi, személyes drámát, sorsot kísérek végig a munkám során, és jól esik elbújni egy fantáziavilágba, ahol bár a valósághoz mérhetően kegyetlen törvények uralkodnak, végül mégis megnyugtathatom magam, hogy az átvágott torkú emberek és megerőszakolt nők a forgatás végén hazamennek és épen, egészségesen fekszenek le a kényelmes ágyukba és semmi bajuk.
Szóval Jeoffrey. Egy kamasz srác, aki élvezte mások kínzását és mivel történetesen királyfinak született, módjában is állt ezt végletekig gyakorolni. Tényleg élvezte, kéjt és kielégülést játszott az arca, amikor kínozhatott. Ez nem szexuális érzés volt, mert az szinte semmi nem volt benne. Igazi, elemi szadizmus. De miért volt ő ilyen?
1. vérfertőzés következtében genetikai malőr?
2. végletes anyai elkényeztetés?
Nyilván mindkettő jelen volt, de önmagában egyik sem vezet ilyen extrém szadizmushoz. Sokkal agyturkászosabb háttér rajzolódik ki, ahogy sokadszorra újra nézem az első évadokat és benne őt, a kis királyfit.
A téma pedig önmagában is fontos, mivel nagyon sok szadista ember él közöttünk, akik állatokat, gyerekeket, nőket, férfiakat kínoznak rejtve vagy kevésbé rejtve. Fontos érteni, hogy alakulhat ez ki!
Jeoofrey Baratheon olyan házasságban született, ahol az anya nem csak szimplán megvetette a férjét, hanem féltette tőle a fia élettét. A testvére gyermekét szülte meg. Olyan titok ez, ami végtelen rettegést hozott számára és ahogy minden kisbaba, ő is az anyja lelkében nőtt fel. Átitatta halálfélelemmel már fogantatásától kezdve. Imádva volt és elképesztően féltve. Már magzati kortól kezdve életveszélyben volt - mert ha kiderül a titok, ő is, anyja is, apja is meghalnak - de mindeközben ő volt az anyja legnagyobb kincse és egy hatalmas birodalom trónörököse. Életveszély és hatalom és elképesztő magány - ezeket tudta Cersei adni a fiának, akit mindennél jobban szeretett. Ahogy Cersei mondja a 3. évad végén egyszer, Jeoffrey elbűvölő kisbaba volt. Nem született szörnyetegnek.
A legtöbben, akik kínoznak másokat, hatalmat, kontrollt akarnak átélni, mert rettegnek. Nem tudatosul bennük ez a félelem. Ha megkérdeznéd, nem is értenék a kérdést. Talán mert ki nem mondott dolgok miatt félnek, mint például egy vérfertőző szülői háttér.
Cersei imádta a fiát, de az nem viszonozta ezt az érzést. Jeoffrey senkit nem szeretett. Kizárólag bántott másokat, vagy parancsolgatott másoknak. Ez volt az egyetlen mód, ahogyan kapcsolódni tudott emberekkel. Bántott, hogy így felülkerekedjen a félelmén. A kéj az arcán a kínzások közben mintha azt mondaná "most élek igazán!". A könyvben azt is olvashatjuk, hogy szinte sport szerűen lövöldözött bekerített nyulakra. Mintha a napi betevője lenne, hogy öljön úgy, hogy ő közben ne legyen veszélyben. Hogy hatalma legyen. Ez jelentette számára a biztonságérzet nélkülözhetetlen forrását. Nem tudott nem kínozni.
Egyetlen egyszer láthatjuk sebezhetőnek, amikor az első évadban Arya megsebzi és az anyjával beszélget. Ott egy percre ijedt, bizonytalan kisfiú csupán, de Cersei megnyugtatja, hogy a valóság az, amit ő akar. Mindent kontrollálhat. Amit ő mond, az az igazság. Tejhatalom mások és a valóság fölött, ez az egyetlen, amivel operálhat, mást nem kap, nem tanul. Cersei azt mondja: mindenki ellenség, aki nem mi vagyunk. Tehát nincs kiben bízni, nincsenek barátok. Amíg a Stark gyerekek a falka összetartozásáról kapnak tanmeséket a nagyon buta, de becsületes Ned Starktól, addig a Lanister gyerekek csak azt tanulják, hogy nem vagyunk biztonságban és erővel, hatalommal, bármilyen eszközzel felül kell kerekedni másokon.
Egyszóval Jeoffrey az anyjától tanulta a rettegést és megoldási módot is. Sajnos az anyja méltóságát, eleganciáját nem sikerült hozzá eltanulnia, ezért volt olyan ízléstelen a kivitelezés. A taktikai érzék hiánya, a túláradó lelkesedés pedig az életkora számlájára írható.
Őszintén szólva - bár mindenkinek jobb, hogy meghalt - mégis: sajnálom őt és őszintén nem tudom, ha azt kapom a sorstól, amit ő kapott, akkor jobbat hoztam volna-e ki belőle. Szadista volt, akit le kellett állítani, de mindenek előtt áldozat volt, aki soha egy pillanatig nem volt biztonságban.